A természet működése olyan tökéletes körforgás, amiben minden végtermék valaki számára táplálékká válik és így hasznosul. Ha ezt fenn akarjuk tartani, akkor nem lehet csak elvenni, és nem visszaadni.

A méhész számára a méz egy nagy csapat élőlény munkájának gyümölcse, amiből ha sok van, szabad elvenni belőle. Az ipari méretű vállalkozások számára a nagy mennyiségű méz nyerése az egyetlen cél, a tevékenység neve termelés.

A méhek az összegyűjtött nektárból méhviaszt és mézet állítanak elő. Először a méhviaszból lépet, aminek hatszögletű sejtjeibe táplálékként raktározzák el a mézet. Annyit gyűjtenek, amennyit csak tudnak, hiszen raktároznak télire. A méhész tavasszal és nyár elején pergeti a mézet, így a később gyűjtött nektár is elegendő lesz a méhek számára, az emberhez a többlet kerül. A nagyüzemi méhészetben olyan sok keretet helyeznek egy kaptárba, hogy a méhek túldolgozással igyekeznek megtölteni azokat, és gyakran halálra dolgozzák magukat. Ezekből a kaptárakból a mézet ősszel nyerik ki, helyette pedig cukros vizet vagy más cukros oldatot adnak a méheknek télirevalóként, amelyekből hiányoznak a mézben meglévő mikrotápanyagok, a méhek immunrendszere gyengül. Sok esetben célzottan monokultúrásan termesztett növényeket poroztatnak be a méhekkel, ezeknek az ültetvényeknek pedig velejárója a mértéktelen vegyszerhasználat, ami mérgező lehet a méhek számára is.

A méhészkedés a kezdetektől egészen a 19. század közepéig kölcsönös haszonnal járt a méhek és az ember számára: a méz, a méhviasz és a propolisz sokoldalúan használható, cserébe ezekért a méhek védelmet kaptak és szaporodtak. Az ipari méretekkel ez a szimbiózis felborult az ember saját anyagi hasznának javára, minden más rovására.
A kisléptékben dolgozó méhészek továbbra is vigyáznak a méhcsaládjaikra, a jóllétükre, és érdekük, hogy egészségesek és erősek legyenek a méheik. Mézet, méhviaszt és propoliszt etikusan csak helyi méhésztől tudunk vásárolni.